Mottó

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.  (J.A.)

Ez a mottó számomra művészi hitvallás, a táncos lét alapja, amit rólunk gondolnak, és amilyenek valójában vagyunk.   Ha olvasod, kérlek olvasdd figyelmesen!

Goethe: Az Isten és a bajadér

Mahadó*, az úr, az isten,
Ím közénk ismét lejő,
S kéjt és kínt már hatodízben
Mint halandó ízlel ő,
Kész lakozni földi tájon,
Sorsunk végigéli mind,
Hogy méltón büntessen s áldjon:
Embert emberként tekint.
Így jár-kel a városon, egyszerű vándor,
Figyelve gonoszra s ügyelve ki jámbor,
S indul, ha az est jön, új útra megint

S már amint künn jár a lépte,
Ritkulván a ház-sereg,
Festett arccal tűn elébe
Egy bűnös, szép lyánygyerek.
«Jó estét, szűz!» - «Hogy megtisztelsz!
Jövök is ki! várj reám!» -
«Hát ki vagy?» - «Kéj háza itt ez
S benne én táncosleány.»
S már fürge kezén riadoz zeneszerszám
S már keccsel a táncra kering is ezerszám
S bókolva virágot is ád azután.

Majd hízelgőn csalja, vonja
Át a kunyhó küszöbén:
«Drága vándor, térj lakomba,
Hadd ragyogjon lámpafény!
Lankadásod hadd üdítem,
Sebzett lábad írra lel,
Bármit óhajts, meglesz itten:
pihenés, kéj, tréfa kell?»
S az ál-sebeket bekötözgeti frissen.
Elnézi mosollyal s örül a nagy isten:
Mily tiszta e szív, noha szenny lepi el.

És alázza, mint szokás a
Rabszolgát, ám víg a lány,
Sok zsengén tanult fogása
Mély érzés lesz mindahány.
Mint virág nyomán ha érnek
Halk gyümölcsök ízesen:
Hogyha meghajolt a lélek,
Messze nincs szerelme sem.
Ám zord lesz a próba, a Mély s a Magasság
Örök ura szabja: szívét hasogassák
Új kéj s vele kín s iszony is tüzesen.

S festett arca ég a csókra
S szíve fájó üdvre gyúl,
Áll szegényke elfogódva
S édes, első könnye hull.
Majd ledől, eléje esve,
Oh nem kéjért s haszonért,
Ám aléló gyenge teste
Terhén tántorúl a térd.
S már halkan a kéjteli ünnepű ágyra
Ráhull szelíd Éj susogó, sürü fátyla,
A fekete kelme, a drága sötét.

S éber éjre, hosszú kéjre
Alig szunnyad el a lány,
Felriad s ím szép vendége
Halva fekszik oldalán.
Ráborul jajongva, esdve,
Ám az nem hall semmi jajt,
S már viszik s a dermedt testre
Vár halotti máglya majd.
S a lányhoz a lég papi dalt, zokogót hoz
S őrjöngve rohan ki s tör utat a holthoz.
«Ki vagy te? s a gyászpad elébe mi hajt?»

Sír, a holthoz rogyva, térden,
Vad jajától búg a lég:
«Őt kívánom, őt, ki férjem,
Sírban is ölelni még!
Látnom hamvvá hullni széjjel
Szent szépségét szörnyű kín,
Mely egyetlen édes éjjel
Az enyém volt, csak enyém!» -
És zeng a papok kara: mind idetérnek:
A lassú múlású, kihűlt erű vének
S ki rája se gondol: az ifjú is ím!

«Lány, figyeld e szent igéket:
Nem volt néked férjed ez,
Bajadér vagy és így téged
Szent kötés nem kötelez.
Csak az árnyék száll a testtel
Járni holtak hűs honát,
Csak hitves hal a hitvessel
S hű halála díszt is ád.
Szent harsonahangok a gyászt, nosza zengjék!
S ki a lét dísze volt, ím ez ifjat, oh szent ég,
Emeld kebledre a lángokon át!»

Zeng a zord kar, és az árva
Tőle csak több kínra jut,
S íme, karjait kitárva,
A forró halálba fut.
Ám a szép és ifjú isten
Láng közűl a légbe kel
S karja közt viszi szelíden
Kedvesét az égbe fel.
Mert tetszik a bűn töredelme az égnek
S tévedt kicsi lelket az isteni lélek
Tűzkarral egébe magához ölel.

Ford.: Tóth Árpád

Mahadó, vagy  Mahadeva:   Sívának,  a Brahmanizmus főistenének számos neve közül az egyik